Klió 2001/3.

10. évfolyam

XII. Pius és a nemzetiszocializmus

 

A Trieszti Egyetem egyháztörténeti tanszékének professzora, Giovanni Miccoli cikkében a cím után következő kérdések azonnal a probléma közepébe vágnak: “Napjainkban felújult az 1960-as években elkezdődött polémia: Miért utasította el XII. Pius pápa a második világháború idején, hogy elítélje a zsidók üldözését? Attól való félelmében, hogy árt az egyháznak? Nem akarta gyengíteni az ateista kommunizmussal harcban álló Németországot?”

Eugenio Pacelli bíboros XI. Pius pápa államtitkára volt, amely tisztség köztudottan lényegében megfelel a külügyminiszterekének. Ebben a minőségében a pápa fő tanácsadója volt minden egyházpolitikai ügyben. Hosszú ideig, 12 évig élt nunciusként Németországban. Rómában nyílt titok volt a németek, a német katolicizmus iránti elfogultsága. Pacellit különleges missziói Franciaországban, az Egyesült Államokban és Magyarországon (1938-ban) megismertették azokkal a befolyásos körökkel, melyekre adott esetben számíthatott. Környezete jól ismerte rendkívüli óvatosságát; több ízben közbejárt a pápánál, hogy megakadályozza a Vatikán szakítását a náci Németországgal. Attól sem riadt vissza, hogy a Vatikán orgánumában, az Osservatore Romanoban elhelyezett pápai beszámolók egy-két, általa túl élesen németellenesnek vélt kifejezését enyhébbel váltsa fel. Elődjének 1939. február 10-én bekövetkezett halála után az ő fejére tették a tiarát, amelyet 1958-ig viselt.

Legelső intézkedései igazolták a várakozásokat. Az Osservatore Romano szerkesztőségét arra utasította, hogy kerüljön minden vitát Németországgal. A német bíborosokkal folytatott megbeszélésein az enyhülés politikájában egyeztek meg. Abban is megállapodtak, hogy a német néppel meg kell értetni: a Vatikán semmit sem kíván tenni a Harmadik Birodalom ellen, feltéve, hogy az egyház érdekei sértetlenek maradnak. Az Ausztria bekebelezését, a müncheni szerződést követő, súlyos feszültségekkel terhes időszakban XII. Pius minden tőle telhetőt megtett, hogy a béke fennmaradjon, azonban erőfeszítései eredménytelenek maradtak, hiába győzködte például Mussolinit, hogy ne lépjen be a háborúba.

A második világháború kitörése után a pápának már az első hetekben szembesülnie kellett a Lengyelországban elkövetett német vérengzésekkel, az ottani zsidók sanyarú helyzetével. (Mellesleg a Vatikán végig a háború folyamán kapta ezeket a híreket egyházi és közéleti személyiségektől, így tudott a zsidók üldözéséről és megsemmisítéséről a koncentrációs táborokban.) A pápa irányvonalát kifejtő cikk (Osservatore Romano, 1939. okt. 15.) azt a kijelentését emelte ki, hogy neki pártatlannak kell maradnia a jelenlegi konfliktusban, és ezt az álláspontját erősítette meg több alkalommal is, amikor nagykövetekkel tárgyalt. Ami a német püspöki kart illeti, a pápa többek között egy 1942. március 1-jén írott levelében fejtette ki a német helyzetről kialakított véleményét. “Ha van ország ezekben ezekben a háborús időkben, amelynek megkülönböztetett figyelmet óhajtunk szentelni, ez minden bizonnyal Németország. Azért, mert meg akarjuk kímélni a német katolikusokat attól, hogy a már jelenleg is oly fájdalmas helyzet elkerülhetetlenül súlyosbodjék.”

Az olasz szerző kiemeli annak a ténynek a fontosságát, hogy a pápa nem tagadta meg rokonszenvét, együttérzését a szenvedőktől, a háború áldozataitól, leleplezve a pusztításokat és öldökléseket – de nem kereste a felelősöket. Miccoli fejtegetéseiből az is kitűnik, hogy XII. Pius irányvonala levezethető a világégés okaira vonatkozó felfogásából: lényegében az első világháború folytatásának tekintette, Európa és a világ feletti uralomért folytatott harcnak, amelytől a Szentszéknek távol kell tartania magát. A versailles-i békerendszerről az volt a véleménye, hogy távolról sem oldotta meg a földrész problémáit, ellenkezőleg, még súlyosabbá tette az egyensúly hiányát.

A németországi katolikusok helyzete ténylegesen bonyolult volt. A birodalmi titkosszolgálatok bizalmas jelentéseikben a “Gegher” (“ellenségek”) rovatba sorolták a német egyház intézményeit és papjainak lelkipásztori tevékenységét. Az egyház tiltakozott ugyan a vallási indítékú üldözés miatt, azonban (egyidejűleg) megerősítette lojalitását az állam iránt. Így például az 1941. június 26-án kibocsátott kollektív pásztorlevélben felsorolták az erőszak és visszaélés eseteit, ugyanakkor arra emlékeztették híveiket, hogy háborús kötelességeiket teljesítve nemcsak a hazát szolgálják, hanem “Isten szent akaratát is végrehajtják”.

(Eléggé sokkolóan hat a cikk közepén elhelyezett, tudtommal nálunk nem ismert fénykép, amelyen mosolygó katolikus főpapok láthatók egy szónoki emelvényen – egy berlini katolikus nagygyűlésen, 1934. június 26-án –, amint a hírhedtté lett fasiszta karlendítéssel üdvözlik a tömeget.)

A német püspöki kar az egyre szaporodó atrocitások ellenére a hallgatás csendjét választotta. Pedig Gröber, Freiburg érseke már egy korai időpontban, 1942. június 14-ei levelében arról értesítette a pápát, hogy a nácik a legradikálisabb antiszemitizmust képviselik, meg akarják semmisíteni a zsidóságot, mégpedig nem csupán a szellemét, hanem minden tagját is. Több oldalról megfogalmazódott az a nézet, hogy csak erőteljesebb nyelvezet segíthetne. Ilyen előzmények után került sor a bajor püspökség területi konferenciájára (1943. március 30–31.), amelyen Faulhaber müncheni kardinális a következő szavakat mondta: “Terjed a feszültség és a nézeteltérés a katolikusok köreiben, és ez az alábbi drámai kérdésekben fejeződik ki: miért nem kötelezik el magukat a püspökök? Miért nem beszélnek? Erre a következő választ kell adnunk: semmi sem tenne jobb szolgálatot egyházunk legnagyobb ellenségeinek, mint az, ha mi most nehéztüzérséget alkalmaznánk. A jelen pillanatban, nehézségek közepette, ez lehetővé tenné azt, hogy ismét falra fessék a régi históriát a hátbadöfésről.” Faulhaber elismerte, hogy “Norvégia tiltakozó püspöke rendkívüli magatartást tanúsított. A holland püspökök február 17-én pásztorlevelet tettek közzé, amelyben szembeszálltak a zsidóknak kényszermunkára való deportálása és meggyilkolása ellen”. Miccoli mindehhez hozzáteszi, hogy bár Faulhaber nem mondta ki, de beleértette, hogy a német püspökök nem járhatnak el ugyanilyen módon, mert ez utóbbi esetben az ellenséges propaganda szolgálatával vádolnák meg őket.

A cikkből az is kitűnik, hogy az 1930-as években a Vatikán számára az egyház ősellensége, a szovjet típusú kommunizmus maga volt a Sátán, s ez a tényező sem hagyható figyelmen kívül. Viszont 1941 telétől kezdve Rómában már semmi illúziót nem táplálhattak a tekintetben, hogy milyen sors várna az egyházra a német fegyverek győzelme esetén. A megszállt lengyel területeken történteket mind a német püspöki kar, mind pedig a Szentszék figyelmeztetésnek tekintette a jövőre nézve. A veszélyes kilátások ellenére sem változott azonban XII. Pius magatartása, ahogy akkor mondták, “a pápa ablakai alatt” folyt a római zsidók tömeges összegyűjtése. Igaz, államtitkára révén bizalmasan megüzente a német követnek, hogy a Szentszék nem szeretné, ha rákényszerülne arra, hogy a razziák folytatódása miatt kifejezze helytelenítését. A németek erre beszüntették a razziákat, de az olasz szerző szerint eljárásának alapvető okát a pápa ama szándékában kell keresni, hogy elkerülje a végleges szakítást a náci Németországgal.

Érdekes továbbá Miccolinak az az álláspontja, hogy a katolikus hierarchia majdnem tökéletes csendje a nagyon régi, keresztény antijudaizmus újjáéledésével magyarázható. Hivatkozik a vatikáni államtitkárság egyik, 1943 augusztusában keletkezett nyilatkozatára, amelynek értelmében a fasizmus zsidóellenes törvényeit korrigálni kell ugyan, de nem kell eltörölni őket, “mivel a katolikus egyház hagyománya és elvei szerint olyan rendelkezéseket is tartalmaznak, amelyeket érdemes megerősíteni”. Miccoli nem késik a válasszal: “ebből a nézőpontból kétségkívül kollektív történelmi felelősségről van szó”. Az egyház szánhatta a szenvedőket, segíthetett egyéneken, s megszervezhette a segítségnyújtás különböző formáit, ahogy ezt meg is cselekedte több-kevesebb sikerrel. Végkövetkeztetése: “nem marad más hátra, mint annak megállapítása, hogy a ’zsidókérdés’ tökéletesen marginális helyet foglalt el a Szentszék gondjai között, valamint a Harmadik Birodalommal és csatlósaival folytatott jogvitákban.

Giovanni Miccoli: Pie XII, Hitler et les Juifs (XII. Pius, Hitler és a zsidók). L’Histoire, 2000. március, 241. sz. 40–47. o.

Vadász Sándor